A kriminológia alapvetően a bűncselekmények halmazával, azaz a bűnözéssel, illetve részhalmazaival (bűncselekmény típusok, pl. erőszakos bűnözés) mint társadalmi jelenséggel és a konkrét bűncselekménnyel, mint egyedi jelenséggel foglalkozó társadalomtudomány.
A szűkebb értelemben vett kriminológia látómezejében a bűn és a bűnözés tapasztalati kutatása, továbbá az elkövető személye áll. Módszere az összbűnözés (nagyságának, változásainak és összetételének) leírása, tudományos bemutatása, valamint egyes bűncselekmények és elkövetőik kriminológiai sajátosságainak feltárása. A tágabb értelemben vett kriminológia feladatának tekinti a bűnözésre és a bűnelkövetőkre irányuló ismeretszerzésen túl az áldozatokra, valamint a kriminalitásra való állami és társadalmi reakciókkal kapcsolatos kutatásokat.

A kriminológia létrejöttét a bűnözés önálló, tehát a valláserkölcsi rendszertől függetlenedő jelenségként történő szemlélete, ebből következően a korábbi magyarázatok helyett új, világi oksági elméletek iránti igény tette szükségessé. A kriminológia kifejezést – a szakirodalom szerint – az olasz jogászprofesszor, Raffaele Garofalo használta először, 1885-ben megjelent Criminologia című művében.

A kriminológiai gondolkodás kialakulásának kezdetei óta az empíria, a bűnözés valóságának megismerése állt a középpontban. Korunkban lényegében három nagy szemléleti, megközelítési mód jellemző a kriminológiára:

1. Az etiológiai, ok kutatási paradigma a kriminológia hagyományos szemlélete. E szerint a kriminológia feladata a bűnözés okainak és feltételeinek, így biológiai, pszichológiai, pszichiátriai, pedagógiai és szociológiai defektusainak, deficitjeinek meghatározóinak kutatása, mely összefüggések megismerésével a bűnözés elleni harc sikeresebben vívható meg. 
2. A XX. század negyvenes éveiben jelent meg a kriminológiában is az interakcionista paradigma, jelentősen kiszélesítve a normasértő emberi magatartás értelmezésének tartományát. Az interakcionista megközelítésnek köszönhetően fordult a modern kriminológia figyelme a „hatalommal rendelkezők” bűnözése (pl. fehérgalléros bűnözés) és a bűnüldöző, büntető igazságszolgáltatási rendszer működése és a kriminalitás, bűnelkövetővé minősítés közötti összefüggések felé. 
3. A radikális vagy kritikai paradigma középpontjában a tilalmakat létesítő jogi normák keletkezése és érvényesítése mögötti érdekviszonyok elemzése áll. Ezek a kriminológiai irányzatok különös figyelmet szentelnek a hatalmi viszonyok, a társadalmon belüli különböző konfliktusok (gazdasági, osztályok, nemek, etnikai csoportok közötti) és a bűnözés, büntető igazságszolgáltatás működése közötti összefüggések vizsgálatának.

A kriminológia tehát olyan autonóm, alapvetően tapasztalati társadalomtudomány, amely a bűnözés, a bűnelkövetők, a bűncselekmények áldozatai, és a bűnözési kontroll intézményeinek elemzéséhez szükséges interdiszciplináris tudásanyagot multidiszciplináris kutatásokkal gyűjti. Az erőszakos viselkedéssel például több tudományterület is foglalkozik, a pszichológus lélektani jelenségként, a büntetőjogász normasértő viselkedésként, a pedagógus pedig nevelési deficitként vizsgálja. Az a felismerés viszont, hogy a széteső családokból, marginalizált rétegekből származó, iskolai kudarcokat megélt fiatal férfiak gyakrabban hajlanak erőszakos érdekérvényesítésre, már egy integrált kriminológiai tétel. A különböző tudományágak ismereteiből a valóság sajátos metszeteként létrejövő integrált tudományos eredmény tehát már egy új tudományos entitás, amit a kriminológia szintetizált. Azt is mondhatjuk, hogy a kriminológia a társadalomtudományok kulturális olvasztótégelye.

(Az összefoglalás Korinek László és Lévay Miklós munkáján alapul. Korinek L. – Lévay M.: A kriminológia fogalma, feladata, kutatási területei; helye a tudomány rendszerében és a bűnügyi tudományokban. In: Gönczöl K. – Kerezsi K. – Korinek L. – Lévay M. (szerk): Kriminológia – Szakkriminológia. Complex Kiadó, Budapest, 2006, 25–45. o.)