A nemzetközi terrorizmus rendszeres elméleti, történeti, szociológiai és biztonságpolitikai vizsgálata
(2015)
A tanulmány áttekinti a nemzetközi terrorizmus történetét és szociológiáját. A modernkori történelem jelenségeinek megfelelő vizsgálati módszere az interdiszciplináris alapokon nyugvó történeti-szociológiai összehasonlítás, amely esetünkben a terrorista mozgalmakat keletkezésük, ideológiájuk, szervezeti elveik, praxisuk és történetük tekintetében, a kauzális és funkcionális kérdéseket előtérbe helyezve vizsgálja. A jelenlegi helyzet megértése érdekében az európai civilizáción belül keletkező fontosabb terrorista mozgalmakat egyenként mutatja be. Kísérletet tesz a nemzetközi terrorizmus definiálására és vázolja, milyen biztonságpolitikai feladatokat ró a modernkori terrorizmus a fejlett országokra.
A nemzetközi terrorizmus közvetlen fenyegetést jelent a fejlett euroatlanti világ egészének, régióinak és országainak civilizációjára és kultúrájára. A terrorizmus fogalma alá rendelhető szélsőséges mozgalmak nem pusztán fegyveres harcot, gerillaháborút folytatnak egyes hatalmak vagy állam-rezonok ellen, hanem sajátos, komplex eszmeiséggel felvértezett ellenkultúrát képviselnek, tevékenységük ennek kialakítására irányul. Ténykedésükben a nem reguláris katonai eszközökkel folytatott harc nem öncél, hanem eszköz. A nemzetközi terrorizmus társadalmi bázisát a modernizációs és globalizációs folyamatokban valamilyen tekintetben vesztes vagy önmagukat vesztesnek, háttérbe szorítottnak érző csoportok alkotják. Minél sűrűbb szövetű a nemzetközi rendszer, minél szorosabb az egyes társadalmak közötti kölcsönhatás, annál nagyobb valószínűséggel kell interferenciákkal, feszültségekkel számolnunk.
A nemzetközi terrorizmus társadalomtudományi értelemben nem definiálható. Tartalmi és formai összetevőit tekintve merőben eltérő csoportok, mozgalmak, politikai entitások és nemzetközi jogi szubjektumok (pl. államok) formális békehelyzetben polgári és/vagy katonai célpontok ellen irányuló, (széles értelemben vett) politikai célokat szolgáló, konspiráción nyugvó illegális fegyveres tevékenységét öleli fel.
Minél előrehaladottabb valamely fél-perifériális vagy perifériális régió a modernizációban, illetve minél nagyobb súlyt képvisel világgazdasági, katonai, népesedési és kulturális tekintetben, modernizációs feszültségei és azok politikai következményei annál intenzívebb visszaható erőt, fenyegetést jelenthetnek a világgazdasági és világpolitikai centrum számára. Ugyanakkor a világgazdasági és világpolitikai centrumban – a perifériákon zajló folyamatokkal kapcsolatosan vagy azoktól függetlenül – fellépő stabilitásingadozások hullámmozgásként végiggyűrűznek a perifériákon, intenzitásuk a periféria kevésbé fejlett területei felé haladva egyre növekszik.
A radikális szélsőbaloldaliság és szélsőjobboldaliság elitista, autoriter, technokratikus, korporativista és militarista jelleget ölt. Nem hagyományos politikai ideológiák ezek, kifejlett változataikban sokkal inkább totális utópiák. Logikájuk szerint a fennállót javítani nem, csak meghaladni lehet.
A kétféle terrorisztikus – nemzeti és szociális – radikalizmus lényeges összetevői és a kettő összekapcsolódásának katalizátorai azonban az egész európai civilizációban rendelkezésre állnak, szervezeti alakzataik egymással folyamatosan rivalizálnak.
A terrorisztikus radikalizmus – legalábbis kommunikációjában – egyszerre politikai szervezetnek (illegalitásban működő pártnak), tömegmozgalomnak és paramilitáris szervezetnek mutatja önmagát. Első megjelenésében modellezi a hagyományos politikai pártokat és adott esetben kész részt venni a legális politikai tér tevékenységében. Második megjelenésében tömegpolitika, amely a legális politikai mezőn kívüli eszközökkel, utcai összecsapásokkal igyekszik politikai nyomást gyakorolni. Harmadik megjelenésében fegyveres terror a politikai ellenfelekkel vagy az ellenségnek minősített társadalmi csoportokkal, hatalmakkal szemben.
A tanulmány összegzésképpen megállapítja, hogy a nemzetközi térben tevékenykedő terrorista politikai szervezetek a nemzetközi, regionális és nemzeti fejlődésben mutatkozó törésvonalak és – főként hatalmi – egyenlőtlenségek következtében jönnek létre. A terrorizmus a fennálló nemzetközi politikai rendszerben nem különös és átmeneti jelenség, hanem rendszer-specifikum. Leküzdésére a jelenleg alkalmazott közbiztonsági, nemzetbiztonsági és katonai eszközök alkalmatlanok.
A nemzetközi migráció, valamint a nemzetközi és nemzeti biztonság összefüggései
(2015)
A kutatás célja a migráció hátterében álló természeti katasztrófák, gazdasági és társadalmi folyamatok és nemzetközi konfliktusok elméleti feltérképezése az irodalom-feldolgozás módszerével.
A kockázat-, illetve biztonságtudatos társadalom a társadalmi mozgásokra elsősorban a biztonság szemszögéből tekint. A világon korábban időszakosan működő kisebb-nagyobb migrációs „szállítószalagok” ma már egyidejűleg és folyamatosan működnek, hatalmas és strukturálatlan embertömegeket szállítanak. Ezért a biztonságtudományra komoly feladatok hárulnak a nemzetközi migrációnak és részmozzanatainak tanulmányozásában, valamint olyan biztonsági stratégiák kidolgozásában, amelyek a kibocsátó és fogadó területeken az állam, a társadalom, az egyes társadalmi alrendszerek és csoportok és az egyének biztonságát növelik. A bevándorló etnikai csoportok a fejlett nyugati befogadó társadalmakban demográfiai, szociológiai, gazdasági, társadalompolitikai, külpolitikai, igazgatási és rendészeti (belbiztonsági) vagy éppen katonapolitikai, tehát összességében biztonsági tekintetben releváns problémává válhatnak. Másrészről azonban a nemzetközi migráció a nemzeti és nemzetközi biztonságot erősítő tényező. Az intenzív vándorlás lassú kiegyenlítődést eredményez a globális társadalomban és a világgazdaságban, a centrum-országok veszítenek fejlettségi előnyükből, az elmaradottabb területek fejlődése pedig felgyorsul. Ezért a nemzetközi migráció azon tényezők egyike, amelyek közelebb viszik az emberi fejlődést annak szükségszerű eredményéhez, a ma még csak elméletben létező „szingularitáshoz”.
A fejlett társadalmakban a bevándorló csoportok okozta feszültségek és konfliktusok realizálódhatnak intézményi, politikai, nemzetbiztonsági feszültségekben, közbiztonsági és gazdasági kockázatok felerősödésében és feszültségek kiéleződésében. Megnőnek a szociális biztonságot fenyegető veszélyek, a társadalmi integrációval kapcsolatos kockázatok.
a.) Intézményi, politikai és nemzetbiztonsági kockázatok, feszültségek
Előfordulhat, hogy a bevándorlók idővel az egykori többségi népességgel szemben maguk válnak számbeli többségben is lévő domináns csoporttá, ami a másik oldalon a demográfiai térvesztés kockázatát jelenti. Megfelelő feltételek fennállása esetén a bevándorolt és tartósan letelepedett etnokulturális csoportok izmosodó erőcsoportként idővel a kialakult politikai erőviszonyok és intézményrendszer megváltozását igyekeznek elérni. Az új politikai erőcsoportként fellépő etnikai pártok megjelenése engedményekre kényszeríti a politikai játéktér régebbi tagjait, a politikai színpad többszereplőssé válásával éleződhetnek a belső politikai érdekharcok, elmélyülhet a politikai fragmentálódás, a politikai verseny etnikai jelleget ölthet. Ennek ellensúlyozása érdekében az állam kénytelen új együttélési modelleket kidolgozni, erre a multikulturális társadalom modellje szolgáltat példát.
b.) Közbiztonsági kockázatok
A kulturális konfliktusok elmélete két lényegi állítást fogalmaz meg a bevándorló csoportokban előforduló magas bűnözési mutatók magyarázataként. A bevándorlást követő szociális, gazdasági és kulturális bizonytalanság periódusában a bevándorló csoport tagjai a kétfajta civilizáció között elterülő szűk mezsgyére csúsznak. Saját eredeti etnikai kultúrájuk, normarendszerük és társadalomszervezetük erodálódik, miközben az új helyzetükhöz való alkalmazkodásuk még nem fejeződött be. Átmenetileg instabil társadalmi státuszuk és orientációs mintáik identitászavarok és normaszegések forrásává válnak. A tömeges bevándorlás gyakran együtt jár illegális migrációs és emberkereskedelmi hálózatok, valamint új, kultúra-specifikus bűnözési formák és módszerek megjelenésével.
c.) Gazdasági feszültségek és kockázatok
A nemzeti erőforrások, tőkék és tőkejövedelmek aránytalan és egyenlőtlen megoszlása a többségi és bevándorló csoportok között az utóbbiak hátrányainak növekedését eredményezheti, a munkaerőpiacon pedig egyensúlyi problémákat generálhat.
d.) A szociális biztonságot fenyegető veszélyek
A bevándorlók létszámának aránytalan megnövekedése azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az állam szociális vállalásai teljesítése közben képtelenné válik a korábban megszokott szociális ellátásokat továbbra is biztosítani az őshonos lakossága számára.
e.) Kulturális veszélyek
Súlyos kockázatokat rejteget a kulturális, különösen az oktatási és művelődési szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyenlőtlensége és aránytalansága a befogadó társadalom és a bevándorló (etnokulturális) csoport tagjai között.
f.) Alkalmazkodás, integráció, biztonsági feszültségek és kockázatok
A mai globális világban a bevándorlási célterületekre irányuló szabályozatlan migráció (migrációs nyomás) enyhítésének egyik legfontosabb eszköze a migránsokat tömegesen kibocsátó területek biztonságának növelése, erősítése, mindenekelőtt a regionális konfliktusok, az államcsődök, államkudarcok, a bukott államokban kibontakozó polgárháborúk és az azok nyomán kiszélesedő humanitárius katasztrófák megelőzése, illetve a már bekövetkezett konfliktusok befagyasztása, és a katasztrófák enyhítése, felszámolása.
A tanulmány végső következtetése az, hogy a fent felsorolt kockázatok és veszélyek mellett a nagy embertömegeket mozgató migráció a Föld népességének egyenletes eloszlását, a regionális túlnépesedés levezetését és a regionális népességcsökkenés kompenzációját vetíti előre.
A terrorcselekményekre és azok finanszírozására vonatkozó büntetőjogi szabályozás és jogalkalmazás áttekintése I.
(2015)
A 2001-gyel megnyíló időszak a terrorizmus elleni küzdelem jegyében telt. Bár a terrorizmus központi problémává vált, az ahhoz kapcsolódó szabályok harmonizációja hiányos. A vizsgálat az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió Tanácsa, valamint az Egyesült Államok vonatkozó joganyagát vette számba. A kutatás 2016-ban esedékes második része során Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és hazánk vonatkozó jogszabályaira vetünk pillantást.
Az Európai Unió megalakulása óta küzd a tagállam kontra közösség kettősségének problémájával, vagyis azzal a kérdéssel, hogy a szuverén tagállamok milyen jogokról mondanak le a közösség javára. Az Unió sokáig nem lépett fel jogalkotóként a terrorizmus tekintetében, azt a tagállamok jogkörében hagyta. A globalizáció és a terrorizmus jellegének megváltozása, az Európai Unió világpolitikai helyzetének markáns módosulása lépéskényszerbe hozta az uniós döntéshozókat is, különösen az Egyesült Államokat és az uniós tagállamokat ért támadások (Madrid 2004, London 2005) után. Viszont a tagállamok jogrendjének harmonizációja különösen nagy problémát jelentett, mivel eltérő fejlődésű és eltérő jogelvek szerint működő igazságszolgáltatást, eltérő felhatalmazással rendelkező bűnüldöző szervek tevékenységét kellett hatékonyan összehangolni. Ez a munka jelenleg is folyamatban van.
Az Egyesült Államok jogrendje 1984-ig nem ismerte a terrorizmus bűncselekményét, csupán a terrorcselekmény során elkövetett bűntetteket szankcionálták. A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemről szóló törvényt (Act to combat international terrorism) 1984. október 19-én bocsátották ki. A Patriot Act a 2001. szeptember 11-i támadások után alig másfél hónappal került elfogadásra. A törvény kétségkívül a lakosság félelmeire építve túlzó, emberi jogokat is figyelmen kívül hagyó jogszabályokat vezetett be. A bonyolult és részletes norma alapvetően módosította az Egyesült Államok hozzáállását a belbiztonsághoz, a terrorizmushoz, valamint a külpolitikához. A Patriot Act az állampolgárok védelmében számos, éppen az állampolgárok szabadságjogait romboló és az alkotmányt sértő intézkedést vezetett be. A terrorizmus elleni nyomozás eszközeit tárgyalva lehetővé teszi az elektronikus kommunikáció ellenőrzését, a hírszerző szervek információinak felhasználását bírósági felhatalmazás alapján, megnöveli a titkosszolgálati eszközök bevetésének időhatárát és a fizikai megfigyelés hosszát. Lehetőséget teremt „nem konkrét személyek” elleni nyomozásra, pl. honlapok látogatóinak monitorozására. Terroristacsoporthoz való tartozásnak minősíti, ha valaki olyan nem amerikai állampolgár házastársa/gyermeke, aki valószínűsíthetően (sic!) terrorizmussal foglalkozik/ott. Lehetővé teszi az információgyűjtést családi és iskolai körben, oktatási anyagokban.
A kérdés az, hogy a terrorizmusra adott hatalmi, kormányzati válaszreakció mennyiben veszélyezteti fundamentumában a modern nyugati társadalmak által kivívott, és a társadalmak által azokra méltán büszke állampolgári szabadságjogokat. Míg a terrorizmus a lakosság félelmére építve egyfajta erőszakkampányt folytat, az államhatalom a biztonság ígéretével szűkíti, korlátozza, vagy esetleg teljesen negligálja állampolgárai és az általa terroristának minősített személyek jogait.
Az „Arab tavasz” tapasztalatai és hatásai az iszlamista terrorizmusra
(2014)
Az Arab Tavasz néven ismert társadalmi és politikai átalakulások sorozata a közel-keleti moszlim nagyrégióban jelentős társadalmi változásokat eredményezett és megváltoztatta a régióban jelen lévő erőszakos politikai törekvések szervezeti és ideológiai bázisát. A kutatás célja az ebben a vonatkozásban jelentkező újdonságok feltárása és prognosztikus következtetések levonása. Az „Arab tavasz” néven ismert, és Észak-Afrika, valamint a Közel-Kelet több országára, sőt szinte egészére kiterjedő rendszerváltozási folyamat egy spontán tiltakozási mozgalom által kiváltott, de a továbbiakban az euroatlanti nagyhatalmi geopolitika által igen jelentős mértékben tervezett és levezényelt átrendeződés volt. A térségben – egyébként hatékonyan – működő diktatúrák, autoriter rendszerek és úgynevezett irányított demokráciák megbuktatására irányuló tiltakozó mozgalmak és spontán, majd a későbbiekben katonailag szervezett ellenállás külső politikai, titkosszolgálati és nem utolsósorban katonai támogatásának elsődleges deklarált célja az érintett országok demokratizálása volt. A belső erőkre támaszkodó demokratizálási kísérlet azonban a céllal merőben ellentétes végeredményekkel járt, amennyiben a Szíriától a Magrebig terjedő régiót politikai és társadalmi káoszba taszította, vetélkedő hadurak, törzsi alakulatok és konkurens hatalompolitikai mozgalmak összecsapásainak színterévé változtatta, ezzel párhuzamosan pedig a nemzetközi térben tevékenykedő iszlamista terrorszervezetek új központjává lényegítette át. A terrorizmusnak olyan nagy kiterjedésű régiója keletkezett, amelyben az egymással szinte áttekinthetetlen, átfedésben álló, folyamatosan átalakuló, de olykor egymással is versengő terrorszervezetek tevékenységüket a szubszaharai régió egészére is képesek voltak kiterjeszteni. A jelenség érzékeltetésére egyetlen szervezet történetét és tevékenységét vizsgáltuk meg részletesen. Az észak-afrikai dzsihádista al-Mourabitoun új harci szervezet, amelynek előzményeit több korábbi szervezetben kell keresnünk. A Mourabitoun elnevezés az iszlám korai történetére utal vissza, nevezetesen az Almorávidák észak-afrikai birodalmára, amely hivatkozási alapként szolgált modernkori mozgalmak számára is, mint a libanoni szunnita milíciák vagy az egy brit konvertita által alapított iszlámista világmozgalom. A dzsihádista al-Mourabitoun közvetlen kezdetei algériai demokratizálásának kísérletét követő polgárháborúig nyúlnak vissza. A polgárháború során a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA), amely az iszlamista fegyveres ellenállás vezető ereje volt, rövid időre összefogta a kormányhadsereg ellen harcoló alakulatokat, de hamarosan maga is bomlásnak indult. Levált róla egyik legerősebb eleme, a Prédikáló és Harcoló Szalafista Csoport (GSPC), amely később Iszlám Magrebhi al-Kaida (AQIM) néven működött tovább, mint a nemzetközi al-Kaida észak-afrikai képviselője. Az AQIM egyik felsővezetője, Mokhtar Belmokhtar, aki széles körű szervezett bűnözői hálózatot létrehozva a szervezet finanszírozásáról gondoskodott, a belső ellentétek miatt kivált, és egyesülve a Nyugat-Afrikai Egység és Dzsihád Mozgalom (MOJWA) erőivel, 2013 augusztusában új terrorista mozgalmat alapított. Belmokhtar ma Észak-Afrika legkeresettebb terroristája, számos merénylet, emberrablás elkövetője, és az In Aménas-i túszdráma fő felelőse. Az al-Mourabitoun tevékenységi területe elsősorban a Szahel-övezetre terjed ki, de igényt tart az egész észak-afrikai dzsihádista mozgalom ernyőszervezetének szerepére, jövője azonban nehezen prognosztizálható.
Intellektus és terrorizmus találkozása: a Breivik affér – társadalmi okok és hatások
(2014)
Az Anders Behring Breivik által megvalósított és sok áldozatot követelő merénylet korszakhatárt jelent az európai terrorizmus történetében. Breivik eszmeileg a nyugat-európai etnocentrikus (szemifasiszta) politikai erőszak hagyományába illeszkedik, de annak egészéből, mind ideológiai, mind technikai tekintetben kiemelkedik. A Breivik által 2011. július 22-én a norvég fővárosban és Utøya szigetén elkövetett, 77 áldozatot követelő tömegmészárlás valódi nóvumot jelent két szempontból is. Breivik esetében ismét összekapcsolódott az intellektus a szélsőséges terrorral, részben ettől válik különösen veszélyessé. A Breivik tollából származó közel 1000 oldalas írásos anyag a média beállításával szemben egyáltalán nem zavaros sületlenségek gyűjteménye, hanem a nemzeti önvédelem – Norvégia védelme az iszlám, a liberalizmus és multikulturalizmus, globális kapitalizmus ellen – gondolatának alappillérére letámasztott szűk látókörű, de következetes gondolatmenet, amelyhez hasonló Hitler Mein Kampf című munkája óta nem született. Breivik, merőben eltérően más terrorakciók végrehajtóitól, talán éppen az intellektus és erőszak összefonódása okán, egy szűk kör számára ikonná vált, nem véletlenül jelentek meg a közösségi médiában Breivik-rajongói oldalak. Ennek kapcsán érdemes felfigyelni arra, hogy a magányos farkasként tevékenykedő terror-elkövetők valójában sohasem teljesen magányosak, hanem egyfelől egy közhangulat reprezentánsai, másfelől szűkebb társadalmi közegükben egy gyűlölettel telt és gyűlöletcselekményekre motiváló környezet veszi őket körül, amely folyamatos megerősítéseket küld. A másik nóvum a technikai kivitelezés. Magányos elkövetőtől aligha láttunk Európában eleddig hasonlóan magas szinten megszervezett és kivitelezett terrorakciót. Míg a magányos farkasok rendszerint egy helyszínen egy vagy néhány áldozatra csapnak le, addig Breivik precízen tervezett akciója két helyszínen valósult meg, mégpedig változatos eszköztárral. Az egyik helyszínen robbanóanyagot, míg a másikon lőfegyvert használt. A merénylet igen jelentős anyagi kárt és rendkívüli méretű emberáldozatot követelt. Méretében mindkettő összevethető képzett terrorista kommandók (pl. Carlos-csoport) által megvalósított cselekmények okozta károkkal és áldozatokkal. Nem elképzelhetetlen a jövőben hasonló magányos farkasok megjelenése a szélsőjobboldali terrorizmus területén. (Németországban 1990 óta 180 fő – általában bevándorlók –, halt meg rasszista cselekmények áldozataként.) Ennek megfelelően a titkosszolgálati, vagyis az alkotmányvédelmi és bűnmegelőzési/előfelderítési tevékenységet meg kell erősíteni és fokozott munkát kell kifejteni azokon a közösségi (szubkulturális) területeken, ahonnan magányos elkövetők kiválása valószínűsíthető. Még ebben az esetben sem számolhatunk az ilyen elkövetők megjelenésének biztonságos kiszűrésével. A terrorelhárításban is fokozni kell a lakossági együttműködést, hiszen a közérdekű bejelentés az egyik legfontosabb eszköz a hasonló akciók megakadályozásában. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy figyelemmel a cigánygyilkosságokra, Magyarországon is számolni kell magányos vagy erősen konspirált kicsiny csoportban tevékenykedő terrorista elkövetőkkel, ezért le kell számolni azzal a népszerű illúzióval, mely szerint az ország terrorfenyegetettsége alacsony: az európai összevetésben legalább átlagosnak vagy azt meghaladónak kell minősíteni.
Az angolszász büntetőeljárási rendszer jogfilozófiai háttere és működési jellemzői
(2013)
Részt vevő kutatók: Barabás Tünde, Bolyky Orsolya, Kármán Gabriella, Kerezsi Klára, Kovács Tamás, Mészáros Ádám, Parti Katalin, Póczik Szilveszter, Sárik Eszter, Szabó Judit és Virág György
A kutatás célja elsősorban angol és amerikai szakirodalom, másodsorban hazai szerzők művei alapján az angolszász büntetőeljárási rendszer jogfilozófiai hátterének és működési jellemzőinek leíró összefoglalása volt. A kutatás eredményeként születő tanulmány tizenkét fejezete egymásra épülő szerkezetet követ. A jogtörténeti részt Póczik Szilveszter írta Az angolszász igazságszolgáltatási rendszer fejlődésének történeti vázlata a XX. századig címmel. Ebben megállapítja: Az angol és kontinentális jog különbsége elsősorban a szerkezetük és alapeszméik eltéréseiben rejlik. Az angol bíráskodás két alapintézménye történeti tekintetben a common law és az equity bíráskodás, amely két eltérő, egymás mellett élő – kontradiktórius és inkvizitórius, azaz nyomozáselvű – eljárási modellt követett, és sajátos, autochton fejlődésének köszönhetően számos elemet megőrzött a feudalizmuskori perjogokból. Az egész angol jog eredeténél fogva közjog, hiszen a történelem folyamán eredetileg a királyi bíróságok illetékessége csak akkor állott fenn, ha a vitás ügyben a Korona is érdekelt volt. A hagyományos common law a pert, függetlenül annak polgári vagy büntető jellegétől, egyenrangú felek konfliktusának tekinti („adversarial procedure”), amelyben a bíró csak az eljárás szabályosságát felügyeli, moderátorként, végül döntőbíróként lép fel. Az equity azoknak a normáknak az összessége, amelyek főleg a XV. és XVI. században a kancellári ítélkezésében alakultak ki azzal a céllal, hogy az akkorra már elégtelenné vált common law rendszerét kiegészítsék. A XIX. és XX. században az angol jog jelentősen átalakult. A perjog területén 1832-ben, 1833-ban és 1852-ben végrehajtott reformok jelentős modernizálást hoztak.
Szélsőjobboldali politikai és gyűlöletcselekmények egyes új kelet-európai EU-tag és tagjelölt államokban,
különös tekintettel a Baltikumra és a kelet-közép-európai régió nyugati alrégiójára (III)
(2013)
A kutatás keretében a kelet-európai új EU tagállamokban jelentkező szélsőjobboldali, idegen- és kisebbségellenes vagy kifejezetten rasszista szerveződéseket vizsgáltuk összehasonlításban, főként internetes források alapján. Megállapítottuk, hogy ezek nemzedéki és szubkulturális alapon szerveződő társadalmi tiltakozómozgalmak, amelyek nem képesek jelentős politikai hatóerővé válni, de létező problémákra reagálnak. Egy bizonyos ponton eszmei közösséget találnak egymással és a társadalmi többséggel is: ez az idegengyűlölet, általában főként a cigányellenesség.
A kutatás keretében Szlovákiát és Lettországot tettük vizsgálat tárgyává, amelyeket egyaránt nyomaszt a megálmodott nemzetállamiság hiánya, és problematikus a kisebbségek jelenléte. Szlovákiában ma mintegy 15 rasszista szerveződést ismerünk, amelyek mögött mintegy 5000 fős szervezett kemény mag áll. Ezek Magyarországot és a szlovákiai magyar kisebbséget politikai alapon, a cigányokat pedig faji, etnikai és szociális alapon tekintik ellenségnek, emellett a Tiso vezette szlovák fasiszta állam (1939–45) rehabilitációjára törekszenek. Politikai nézeteik elszigeteltsége ellenére cigányellenességüket viszonylag széles társadalmi rétegek osztják. Nemzetközi szervezetek jelentései rendszeresen leszögezik, hogy Szlovákia egyik legfontosabb feladata a rasszista és politikai szélsőségek elleni harc, különösen a hatóságok szegregációs gyakorlatának felszámolása. Szlovákiában a szélsőjobboldali radikalizálódás igazi hulláma a 2000 utáni években jelentkezett. Bár Szlovákiában 2006 óta nemzeti akciótervek készülnek a rasszizmus visszaszorítása érdekében, jogvédők mégis folyamatosan felhívják a figyelmet az állami nacionalizmus veszélyére, valamint az élet szinte minden területén mutatkozó diszkriminációra. Bírálják, hogy a cigányellenes szólamok a közpolitika mindennapi elemévé, a választók mobilizálásának bevett eszközévé váltak. Az integráció hivatalos hangoztatását erősödő diszkrimináció követi a mindennapokban a munkaerőpiacon, az oktatásban, a lakáshoz jutásban, az egészségügyben, a politikai részvételben, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, a médiában és az igazságszolgáltatásban. Lettországban egyfelől hasonló, másfelől bonyolultabb a helyzet, hiszen két szélsőjobboldaliság néz farkasszemet, a helyi lett és a Szovjetunió széthullása során keletkezett orosz kisebbség jellegét tekintve nagyorosz nacionalizmusa, jóllehet a két irányzat társadalmi bázisa az ifjúság hasonló elemeiből tevődik össze. Meglepő módon a nemzeti megosztottság ellenére sem alakult ki jelentős erőszakos szélsőjobboldali aktivitás.
A politikai erőszak és terrorizmus eredete, funkciója, valamint tendenciái és forma-változatai Európában regionális összehasonlításban
(2013)
A szakirodalom kritikájából kiindulva politikatudományi keretbe ágyazott kriminológiai választ kerestünk a politikai erőszak és annak speciális formája, a politikai terrorizmus eredetére, illetve funkciójára. Első lépésként rendszertani vonatkozásban tisztáztuk a terrorizmus-probléma diszciplináris helyét, és megállapítottuk, hogy az minden eltérő kísérlettel szemben elsődlegesen a politikatudomány kompetenciájába tartozik, elsődleges tartalma a zsarnoki hatalommal szembeni ellenállás, történeti értelemben a „zsarnokölés” problematikája, amely régóta jelen van a politikai, illetve állam- és hatalomfilozófiai gondolkodásban. Ebből a szempontból vettük bírálat alá a terrorizmussal kapcsolatos elméletképzés egyéb kísérleteit.
A hagyományos terrorizmus versus újfajta terrorizmus teóriájának vizsgálata során megállapítottuk, hogy az úgynevezett újfajta terrorizmus globális terrorizmus, szervezeti tekintetben pedig elszigetelt csoportok párhuzamos tevékenysége vagy laza együttműködésének helyébe franchise-alapon működő világszintű terrorhálózatok alakulnak ki. Ezek célpontjai a nemzeti és nemzetközi polgári, valamint nemzeti és nemzetközi katonai objektumok mellett nemzeti és nemzetközi nagyellátó vagy kiszolgáló rendszerek, különösen az ún. kritikus infrastruktúrák. Az újfajta terrorizmus által kirobbantott összecsapások már magas intenzitású konfliktusok, a terrorizmus kvázi valóságos háborút folytat globális, regionális vagy helyi színtereken átfogó társadalmi és politikai céljai érdekében. Célja már távolról sem az áldozatok számának alacsonyan tartása és a jelentős médiahatás, hanem elsődleges és legfontosabb célként a tömegpusztítás (magas áldozati szám mellett magas másodlagos áldozattá válás), amihez rendelkezik megfelelő eszköztárral; ABC-fegyverek stb. Tehát az újfajta terrorizmus formális békehelyzetben folytat aszimmetrikus háborút. Az „új terrorizmus” koncepciójának kritikája során azonban fenntartjuk, hogy az új terrorizmus elemei eddig is léteztek. A jelenlegi nemzetközi terrorizmus főáramának „etalonja”, az iszlámista terror a szemünk előtt nő nagyra. Nem annyira a terrorizmus ölt új arcot, hanem csupán alkalmazkodik a körülményekhez. Következtetéseinkre építve megkíséreltük egy általános terrorizmus-definíció alapvető elemeinek megfogalmazását: A nemzetközi politikai terrorizmus a globalizált világ egyenlőtlen rendszerében nem átmeneti jelenség, hanem szükségszerű létező: rendszer-specifikum! A nemzetközi hatalmi rendszer egyes gyengébb résztvevői és/vagy feltörekvő entitásai politikai céljaik érdekében metafizikai alapozású eszmevilágokra támaszkodva, decentralizált és öntevékeny harci csoportok révén, konspirált módon, illegális, de általuk legitimnek tekintett irreguláris fegyveres erőt alkalmaznak a rendszer domináns szereplőivel szemben formális békehelyzetben. Ezt követő elemzéseink alapján előrejelzéseket fogalmaztunk meg a szélsőbaloldali, szélsőjobboldali és iszlamista erőszak tendenciáinak alakulásáról Nyugat- és Kelet-Európában.
A politikai indíttatású gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadás büntetőjogi kezelése Nyugat- és Kelet-Európa egyes országainak összehasonlításában (III)
(2012)
A gyűlöletvezérelt bűncselekmények alapvető jellegzetessége a valamely csoport jellegeivel vagy vélelmezett tulajdonságaival kapcsolatos gyűlöleti motívumból, főként etnikai hovatartozása, vallása, szexuális orientációja miatt elkövetett törvényellenes, büntetőjogi szankciókkal fenyegetett cselekmény megvalósulása. Bár a sértett többnyire egyénileg válik áldozattá, a célpont mégis csak a csoport, illetve az egyén csoportjellege. Bizonyos megszorítással ebbe a körbe tartoznak – motívumtól függően – egyes diszkriminatív cselekmények mellett a gyűlöletbeszéd, és egyes nemzetközi jog által szabályozott bűncselekmények, valamint az apartheid. A jelen kutatási szakaszban olyan országokat, Nagy-Britanniát és a skandináv államokat vizsgáltunk, amelyek a gyűlöletkeltést egyéb bűncselekmények esetében súlyosbító körülményként veszik figyelembe. Ennek megfelelően nem rendelkeznek a holokauszt tagadását szankcionáló külön törvénnyel. Nagy-Britanniában 1998 óta két jogszabály foglalkozik a gyűlöletcselekmények szankcionálásával, a Bűnügyi és közrendi törvény és a Büntető igazságszolgáltatásról szóló törvény, a 20/21. század fordulójának legnagyobb történészvitájához kapcsolódó jogeljárást azonban a rágalmazási törvény talaján vívták meg. A svéd jogalkotás reakciója, tekintettel a 80-as évek végétől szaporodó gyűlöletcselekményekre, a svéd büntető törvénykönyv szigorításához vezetett 1994-ben, a Riksdag egy 2002-es alkotmánymódosítással a védett csoportok körét kiterjesztette a szexuális identitásra és orientációra is. A dán jogalkotó, figyelemmel az esetleges későbbi társadalomfejlődésre, fenntartja az „egyéb” csoport és más identitásképző elemek lehetőségét. Norvégiában a gyűlöleti indíték szintén súlyosbító körülménynek minősül egyes bűncselekményi kategóriák és a különösen védendő csoport esetében, az Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia Elleni Bizottsága (ECRI) azonban így is talált kifogásolnivalót a norvég jogi környezetben és ajánlásai végrehajtásában.
Szélsőjobboldali politikai szerveződések, eszmék és aktivitások Európában, különös tekintettel az új kelet-európai EU-tag és tagjelölt államokra (II)
(2012)
A kelet-európai új EU-tagállamokban jelentkező szélsőjobboldali, idegen- és kisebbségellenes, rasszista szerveződések, mozgalmak és pártjellegű alakulatok lényegében nemzedéki és szubkulturális alapon szerveződő társadalmi tiltakozó mozgalmak, amelyek ugyan nem képesek jelentős politikai hatóerővé válni, de létező problémákra reagálnak. Számos tényező összegzett hatásának ellenére egyelőre nem képesek igazán komoly politikai hatóerővé válni, hiszen eszmei és jelképi készletüket meghaladott és negatív, vagy a társadalmi többség számára legalábbis érdektelen vagy érdekből küszöb alatt tartott (pl. antiszemitizmus) elemekből szövik. Van azonban egy pont, amelyen keresztül eszmei közösséget találnak egymással és a társadalmi többséggel is: ez a cigányellenesség. A cigányság ugyanis az egész régióban a tömeges társadalmi integrálatlanságot, a halmozottan és intencionálisan antiszociális magatartásokat megtestesítő és emellett rassz- illetve etnikai jegyek alapján is viszonylag jól azonosítható csoportot alkot, amely askriptív vagy objektív negatív jellegénél fogva kielégíti a rasszista ideológiaképzés szinte minden szükségletét. A kutatás keretében ezúttal két erős nacionalista hagyományokra visszatekintő országot vizsgáltunk, a Balkánon Romániát, és Kelet-Közép-Európában Lengyelországot. Mindkét esetben megállapítható, hogy a recens szélsőjobboldali eszme és szervezetrendszer a történelmi hagyományokból táplálkozik, más, külső szélsőséges ideológiák, pl. a nemzetiszocializmus eszméi csak alárendelt szerepet játszanak, csak igen szűk körben népszerűek. Mindkét ország esetében széles jogi alapokon nyugvó, cizellált diszkriminációellenes jogalkotást találunk, ami hosszú távon biztosítja eme országok esélyegyenlőségen nyugvó demokratikus stabilitását, de az egyént és a kisközösségeket nem védi százszázalékosan a rasszista, etnocentrikus megnyilvánulásoktól, ezért további finomításra és a jó gyakorlatok következetes érvényesítésére szorul.
A gyűlöletbeszéd és holokauszttagadás szankcionálása és a büntetőjogi szabályozás körüli viták Nyugat- és Kelet-Európa országaiban (II)
(2011)
A 2011. évi kutatás keretében a gyűlöletbeszéddel, elsősorban az etnikai kisebbségi csoportokkal kapcsolatos gyűlöletkeltéssel, uszítással foglalkozó nemzeti szabályozások feldolgozása során Spanyolország, Belgium, Hollandia és Franciaország vonatkozó jogi szabályozásait vizsgáltuk. Spanyolországban a genocídium tagadása mindaddig bűncselekménynek minősült, amíg az Alkotmánybíróság 2007. november 7-i döntése ezt meg nem szüntette, a népirtás igazolása és dicsőítése azonban börtönbüntetést von maga után. Belgiumban a holokauszt tagadása 1995 óta törvényellenes, szankcionálásával külön törvény, az úgynevezett Negacionizmus elleni törvény foglalkozik. Hollandiában viszont a holokauszt tagadása nem kifejezetten büntetendő cselekmény, de a bíróságok mégis gyűlölet-cselekményként büntetik. Franciaországban a Gayssot-törvény értelmében büntetendő az 1945. évi Londoni Karta által az emberiesség elleni bűncselekmények közé sorolt cselekmények kétségbevonása. Az új kelet-európai tagállamok közül a Cseh Köztársaságban az Emberi Alapjogokról és szabadságokról szóló törvény 24. cikke, valamint a Btk. bünteti a rasszista és más gyűlöleti indítékból elkövetett cselekmények elkövetőt. Bulgária, akárcsak Csehország, csatlakozott minden fontos nemzetközi és európai egyezményhez, amelyek a rasszizmus, a faji diszkrimináció, az idegenellenesség és a gyűlöletcselekmények leküzdését célozzák, az Alkotmány és a Btk. tiltja az etnikai, faji vagy a vallási alapú gyűlöletkeltés minden formáját. Ugyanakkor súlyos nemzetközi kritikák érik az etnocentrikus erőszak terjedése miatt. A balkáni új államok jogi intézményrendszere is gyorsan modernizálódik, de még nem zárkózott fel Európa régi és új tagállamaihoz. Albániában várhatóan az uniós tagjelöltséggel együtt válik aktuális kérdéssé a gyűlöletcselekmények újraszabályozása. Bosznia-Hercegovinában ezzel szemben napirenden van a népirtás tagadásának tilalmazása, ezt azonban a szerb kisebbség parlamenti képviselői eredményesen akadályozzák.
Szélsőjobboldali politikai szerveződések, eszmeviláguk és tevékenységük az új kelet-európai EU tagállamokban (Baltikum, Kelet-Közép-Európa, Balkán félsziget)
(2011)
Európában is jelen vannak olyan informális és formális radikális társadalmi és politikai szervezetek, nem ritkán pártok, amelyek aktivitása meghaladja a demokratikus keretek között még tolerálható populizmust. Ideológiájukban, frazeológiájukban, szimbolikájukban, szerveződési elveikben agresszív, rasszista, idegengyűlölő, etnocentrikus elemek komplex rendszere jelenik meg, gyakran expressis verbis hivatkoznak fasiszta/nemzetiszocialista kötődéseikre. A kutatás során Bulgáriát, Csehországot és Litvániát vizsgáltuk. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy ezekben az országokban jelenlévő szélsőjobboldali politikai struktúrák összehasonlíthatóak lesznek, de különbségeket is felmutatnak. Megállapítható volt, hogy a három országban a szélsőjobboldaliság lényegében azonos társadalmi bázison, hasonló szervezeti alapokon és hasonló ideológiai elemekből építkezik, de politikai és társadalmi hatékonyságában – az említett országok hagyományaitól és modernizáltságának fokától függően – fokozati különbségek mutatkoznak. A három kelet-európai új EU tagállamban jelentkező szélsőjobboldali és rasszista mozgalmak társadalmi bázisát a hagyományos értékvilág széthullásától és/vagy saját esélyeik szűkülésétől megrettent, életkori sajátosságainál vagy személyiségszerkezetüknél fogva agresszív, a középosztály alacsonyabb rétegeihez tartozó fiatalok adják. Általános jellemzőjük a viszonylagos és percepcionális depriváció, az értékektől és hosszú távú életesélyektől való megfosztottság, a világpolitika és világgazdaság, valamint a beltársadalom és belgazdaság túlhatalmú gonosz erőinek való kiszolgáltatottság szubjektív érzése. Ezek a csoportosulások azonban nem képesek komoly politikai hatóerővé válni, hiszen eszmei és jelképi készletüket meghaladott és negatív, vagy a társadalmi többség számára legalábbis érdektelen elemekből szövik. Van azonban egy pont, amelyen keresztül eszmei közösséget találnak egymással és a társadalmi többséggel is: ez a cigányellenesség. A cigányság ugyanis az egész régióban a tömeges társadalmi integrálatlanságot testesíti meg, s ezáltal kielégíti a rasszista ideológiaképzés szinte minden szükségletét.
Főbb kutatási eredmények 2011 előtt »